Mindenki a maga vadászterületét a sajátjának tekinti. Ez természetes. Ez az üzleti ösztön alapja. Csakhogy a határok soha nem élesek — lehetnek átfedések, akár egy közvetlen versenytárssal is.
A kérdés ott kezdődik, hogy ez a vadászterület hogyan született. Mert két kreatív üzletember egymástól függetlenül is baromi jót találhat ki. Ez az egyik eset. A másik: az egyikük lemásolja a másikat. Nem az egészet — csak azt, ami látszott. Ami felszínen volt. Ami épp elég ahhoz, hogy átültesse, de nem elég ahhoz, hogy értse.
A másoló belepiszkít egy alkotásba. Leszaromiságból — mert lusta tanulni, dolgozni, teljesítményt beletenni. Lehet, hogy nem kifejezetten rosszindulatból teszi — bár ezt nehéz elhinni, ha már tudja, hogy másolt. Az eredmény azonban ugyanaz: valami, ami egyedi volt és valódi értéket képviselt, hígul. Zajt csinál az alkotója helyett — és elvész belőle az, ami a versenypiac fejlődését is szolgálta volna.
És ekkor dúlnak az érzelmek.
Akit meglopnak, őrjöng. Akit tolvajnak neveznek, szintén őrjöng. Mindkettő emberi reakció — és mindkettő teljesen alkalmatlan arra, hogy belőle bármilyen konstruktív helyzet szülessen.
Hogyan lehet ebben az állapotban békét kötni — és esetleg együttműködést kialakítani? Mert sokszor ez lenne a racionális megoldás. Az érdekek közelebb vannak egymáshoz, mint azt az indulat mutatja.
Na ehhez már mediátor szükséges. Olyan valaki, aki nem ítél és nem old fel — hanem leülteti a feleket, és megmutatja: mi az, amin valóban osztoznak, és mi az, amin nem kellene vitatkozniuk.
A vadászterület ugyanis nem szentség. De az alkotás igen. A tolvaj, aki nem fejleszti tovább, csak beleharap — képletesen — a másik művébe. Ez nem verseny. Ez parazitizmus.
Izgalmas beszélgetés lesz.