A művészet és az irodalom nemcsak segít értelmezni a jelen diagnózisait – vagy éppen muníciót ad forradalmainkhoz –, hanem néha úgy képes megmutatni a jövőt, ahogyan egy tudós sem merne nyilatkozni róla. A tudomány a tényekből építkezik. A művészet a megérzésekből. És mégis: egyik sincs meg a másik nélkül. Ezért kap konferenciánkon kiemelt helyet az esztétikai megközelítés is.
Mert amikor egy hatvan évvel ezelőtt írt irodalmi mű szinte pontosan azt a folyamatot írja le, amelyben ma élünk – amikor az ember szembetalálkozik a gondolkodó, sőt alkotó géppel –, akkor már nem is annyira ördögtől való a kérdés: vajon hány év – vagy inkább hónap – múlva akar majd az AI élményt nyújtani… az AI-nak?
A Kiberiáda című művében Stanisław Lem groteszk humorral és nyelvi leleménnyel mesél zseniális, ám végtelenül hiú konstruktőrökről, Trurlról és Klapauciusról. Az általuk épített gépek logikailag tökéletesek – a következmények azonban gyakran katasztrofálisak, mert az emberi vágyak, hiúság és hataloméhség torzítja el őket.
A robotok lakta univerzumban az ember már csupán elméleti fogalom – mégis minden történet mélységesen emberi kérdéseket feszeget: hol a tudás határa, mi történik, ha a technológia gyorsabban fejlődik, mint az erkölcsi kontroll, és képes-e a racionalitás pótolni a bölcsességet?
Lem mindarról írt, amiről ma beszélünk – hatvan évvel ezelőtt. Talán ez az irodalom egyik legnagyobb teljesítménye: időnként megelőzi a valóságot.
Az Elektrubadúr című novella most látványos dramatizált előadásban kel életre, hogy megalapozza a következő két nap gondolkodását. Az előadás után tudósok és művészek beszélgetnek velünk a hatvan évvel ezelőtt leírt jelenről – és arról a jövőről, amelynek értelmezését ma tőlük várjuk.