Az exponenciális gyorsulás már nem ígéret, hanem tapasztalat, de az igazi kérdés: bízunk-e benne? A mesterséges intelligencia fejlődése nem lineáris, és már nem is pusztán exponenciális: ugrások sorozata. Egyre gyorsabb chipek, egyre több adat, egyre hatékonyabb algoritmusok formálják azt az üzleti környezetet, amelyben a vállalatoknak ma kell döntéseket hozniuk. A technológia adott, a hazai cégek többsége azonban nem lát valódi megtérülést az MI-befektetéseiben. Miért? Mert a legnagyobb akadály nem technológiai, hanem emberi: a bizalom hiánya. (Mindeközben egyesek szerint a szingularitás már a spájzban van)
Hiába pontosabb egy modell, hiába hatékonyabb egy ajánlórendszer, ha a döntéshozók nem használják, vagy felülbírálják. Az algoritmusok „fekete dobozként” működnek, a hibáikat nehezebben bocsátjuk meg, mint az emberieket, és sok szervezetben még mindig erősebb a megérzésbe vetett hit, mint az adatoké ott is, ahol nincs a megérzésnek helye. Így az MI nem gyorsít, hanem fékező erő, nem értéket termel, hanem kihasználatlan lehetőség marad. A szingularitásról szóló elméletek segítenek érzékeltetni a változás léptékét, de a valódi töréspont valójában nem egy távoli jövőben van, hanem ott, ahol egy szervezet eldönti: hisz-e annyira a saját rendszereiben, hogy azok mentén cselekszik is.
A kérdés tehát nem az, hogy elérjük-e az eseményhorizontot. Hanem az, hogy a magyar vállalatok képesek-e bizalmat építeni az MI körül. Mielőtt végleg lemaradnak.