Tíz évvel ezelőtt mi volt a legnagyobb félelmünk?
Öt évvel ezelőtt mire készültünk?
Három évvel ezelőtt mit gondoltunk, hogy a legnagyobb kihívás?
Minden egyes esetben rosszul láttuk. Nem azért, mert butábbak voltunk — hanem mert a nem kellően figyelembe vett gyorsulás felülírta az előrejelzéseinket.
Az elszaródás nem csak az internet betegsége. A mi piacunkon is zajlik — csak fordítva. Nem a platform rontja le magát belülről, hanem a határtalanok, a globálisok és a brutálisok szívják ki a hazai versenypiaci ökoszisztémából a levegőt. Lassan. Fokozatosan. Szinte észrevehetetlenül.
A mechanizmus: a hazai versenypiaci szereplők hirdetési büdzséje csökken, mert a profitjuk csökken, mert a piacukat elveszi valaki, aki nem fizet itt adót, nem foglalkoztat itt embereket, és nem rendelkezik itt politikai kockázattal. Mi maradunk az üres asztal mellett.
Ez nem pesszimizmus. Ez aritmetika.
Amit senki nem mond ki hangosan:
Ha a hazai versenypiaci szereplők elveszítik a piacukat, nem lesz kinek hirdetni. Ha nem lesz kinek hirdetni, nem lesz hazai média. Ha nem lesz hazai média, nem lesz hazai nyilvánosság. Ez nem médiapolitikai kérdés — ez ökoszisztéma-összeomlás.
Doctorow-t parafrazálva: ezt sem véletlen csinálja valaki. Ez a globális tőke természetes mozgása. A kérdés az, hogy hagyjuk-e magunkkal megtörténni.
Nem adok választ. Azért nem, mert nincs egyetlen válasz — és mert a következő 45 percben annál okosabb emberek ülnek mellettem, mint én vagyok.
De egy keretet adok a vitához:
Mit tehetünk mi — a médiapiac, a marketingpiac, a versenypiaci szereplők — ha a szabályozó nem lép, a politika nem lép, és a globális platformok nem állnak meg?